#3 rèsz: A végzeted...

Már épp hátra akartam fordulni, de a bizonyos illető, összekulcsolta a kezeit a derekamon és ezzel megakadályozva azt, hogy megálapitsam ki is Ő.
- Ki vagy?-kérdeztem, dea hangom kicsit megremeget.
- A játszótársad.- sugta a fülembe, úgy, hogy én tisztán értsem, de a körülöttünk lévők ne hallják.
- Nagyon vicces. Megtennéd, hogy elengedsz?
- Nem.
- Hát akkor...- majd leszedtem magamról a kezeit és szembe fordultam vele.- Ismerelek?- nem akartam megkérdezni, de valamiért kicsúszott a számon.
- Nem tudom-és elkezdet úgy röhögni, mint egy idegbeteg. Na jó...ez a gyerek egy "kicsit" betéphetett, szóval sarkon fordultam és ott hagytam.
Will után kezdtem kutatnni, de sehol se találtam. *Próbáld meg felhívni!* szólalt meg a tudatalatim. A tanácsot megfogadva, bepötyögtem azt a bizonyos számot.....
Csörgettem egy ideig, de nem vette fel. Na és most  mit csináljak? Úgy döntöttem, iszok egy kicsit. Utam akonyhába vezetett, ahol töltöttem magamnak valami erős italból. Elég jól becsíptem, de azért még eszméletemnél voltam.
Már 40perce nem találom sehol Willt. Megint elindultam egy italért a konyhába. Ki vettem egy poharat a szekrényből és töltöttem abból, amiből még nem ittam (megjegyzem nem volt túl sok választásom). Viszont valaki, kezei fogva tartottak. Felismertem ezeket a kezeket, úgy, hogy vettem a bátorságot és rá kérdeztem, hogy miért nem "enged el".
- Mert akkor elmennél.
- Pontosan ezt szeretném.
- És épp ezért nem engedlek el.
- Pedig jól tennéd.
- Most fenyegetözni akarsz?- kérdezte egy kis gúnyal a hangjában.
- Nem, csak megkértelek, hogy engedj ki.
- Azt várhatod-és egy puszit adot a nyakamra. Még senki se ért hozzám így, ezért testem bele remegett az érintésébe. Mindig is utáltam, ha valaki, belemászik a magánszférámba.
- Oké. Utóljára mondom, hogy akadj le rólam, és engedj ki.-mondtam egy oktávval talán magasabban.
- Nem.- nem is mondtam semmit, csak egy jól irányzott rugással tökön rugtam. Ő természetesen egyből elvette melőllem kezeit és intim részére tette.
- Köszönöm!-mondtam majd elmentem.
Mivel már egy ideje feladtam, Will keresését, ezért úgy döntöttem, hogy haza megyek. Ha bár, semmi kedvem hajnali 2-kor pénteken sétálgatni, de Willt sincs kedvem keresni, szóval 1-0 arra, hogy haza megyek.
Fogtam magam és kiléptem a házból. Az arcom egyből megcsapta a hűvös szellő, de nem volt vészes. Utamat haza felé vettem és magamban imádkoztam, hogy apa valami kocsma asztalán feküdjön.
Épp egy sötét részen haladtam át amikor lépteket hallottam magam mögött. Nem hiszek a szellemekbe, és nem félek semmitől, szóval úgy tettem mintha nem hallottam volna semmit és mentem tovább. 
Megint hallottam azokat a bizonyos lépéseket. Át néztem a vállam felet, de nem láttam senkit se. Még mindig hátam mögé nézve fordultam vissza testemmel abba az irányba, amerre eredetileg is mentem. Viszont neki ütköztem valakinek. A tekintetem egyből oda kaptam és egy velem egy korú srác állhatot kb. 10centire tőlem. Persze egyből hátráltam egy lépést , de mikor ezt megtettem az előttem álló személy ugyanezt tette, csak felém. Úgy döntöttem hagyom a hátrálgatást és erősnek mutatom magam.
- Mit akarsz?-kérdeztem az ismeretlentől, a kelleténél flegmábban.
- Téged-válaszolta nemes egyszerűséggel a hangjában.
- Figyel! Nem tudom ki vagy, de nekem ehez most semmi kedvem. Szóval ha lennél oly kedves megengdnéd, hogy tovább menjek azt nagyon megköszönném.- mondtam határozottan, bár legbelül felcsillant benne egy pici félelem. Nem, nem, nem..."Joy Acacia  Golten! Te nem félsz senkitől és semmitől. Akik félnek azok gyengék. Viszont te nem vagy az." szólt rám a tudatalattim és bekellet, hogy lássam, igaza van. Én nem félek! - Azt hiszed, hogy most kemény voltál?-"Csak próbálja lerombolni az önbizalmad. Ne hagyd magad!"- Te lány vagy. És rendesen leihattad magad-na jó ez a gyerek nem ismer én (ha úgy is tűünik, hogy nem) minidg józan vagyok- mivel pont TE, próbálsz erősnek mutatkozni, mikor én, pontosan tudom, hogy ez csak a látszat. Bár menyire is próbálkozol.-válaszolt. Elég sértően, de én nem hagyom magam. Nem kerülhetek ki, vesztesen ebből.
- Ki vagy te?- "Komolyan Joy? Ez gyenge..." maradj már csöndbe szóltam rá elméletben arra a mindig pattogó, idegesítő kis hangra.
- A végzeted!-majd megragadta a karom és egy levegőnyi hely sem volt köztünk. Közelített arcom felé, amit én nagyon nem akartam és próbáltam tőle, elhúzódni, több-kevesebb sikerrel.
Már majdnem elérte amit akarta, de valaki elrántotta tőlem és a földre "dobta". Én csak ledermedve álltam és figyeltem az eseményeket. Mármint próbáltam ugyanis egy másik valaki, megragadott hátulról és magához szorított és a számat is befogta. (Oké akkor nevezzük el őket: 1.Valakinek aki csak simán 1-es és 2.Valakinek ő pedig csak simán 2-es).
Tehát 2-es magához szorított hátulról, 1-es pedig behúzott egy néhányat, a támadómnak.
Miután vége lett a kis akciónak, az a gyerek akit megvert 1-es valahogy (Nobel díjat neki..) felállt és elszaladt (tök durva, hogy azok után,hogy szétverték még futkorászni is képes). 2-es engedett a szorításból és 1.-es is oda jött. (Na jó én mindjárt röhögő görcsöt kapok a heélyzettől eltekinteve ezen az 1-es 2-es dumán).
-  Joy jól vagy?-kérdezte 1-es.
-  Jól,de kik vagytok?
- Ne mondd, hogy nem ismersz fel?-mondta kicsit nevetve 2-es, mire én rákaptam a tekintetem- Will vagyok-nevetett.
- Ja bocs. Csak nagyon sötét van.-mondtam kicsit kínosan.
- Semmi baj.-majd gyengéden megölelt, amit én viszonoztam.
- És te ki vagy?-fordultam 1-eshez, miután kibontakoztam a Willel való ölelésből.
- Justin.-majd megvilágította a fejét a telefonjával. És akkor jött rám a felismerés...
- Ja igen te másztál rám az este.- mondtam szemrehányóan. 
- Ja, hát igen...de nagyon berugtam és...
- Jó, jó. Felejtsük el.-mosolyogtam.
- Amugy hova indultál?-kérdezte Will.
- Hát eredetileg haza...
- Te normális vagy? Az ideg-beteg apád ki is nyírt volna!-kiabált rám, és ezzel együtt élységesen meg is bántott. Mindenkitől eltűröm, de tőle nem. Még is csak az apám. Ő ezt észre is vette rajtam- Bocsánat nem úgy értettem. Csak aggódom érted.
- Persze. Sose úgy érted.-mondtam elcsukló hangon.-Mindegy is...esetleg akkor mehetnék hozzátok?-kérdeztem félve.
- Hogyne-mosolygot.
- Hát akkor én asszem megyek. Csá!-köszönt Justin.
- Tudod nem sűrűn mondom, de köszönöm.-mondtam őszintén, majd Ő egy mosollyal az arcán távozott is, mi pedig elindultunk a masik iranyba.

Màsnap

Es megrekezett a Harmadik rèsz#3:)) Bocsànat, hogy nèhol, nincs èkezet:33 Oszinten szolva nem vagyok megelegedve a resszel mert  gyakorlatilag nincs benne semmi.:// De nem motivalt sajnos semmi:// 
 A folytatast  2-komi utan hozom:)) Aki esetleg nem tud komizni az ha lehet pipaljon:))
Love ya
~Lisa